Szülői értekezlet

Az egyik kiválóságunk, Szabó Tibor a felnőtt korba lépett. A veretes Németh Péter féle tréning után az öltözőben megtartott, csak a VIP személyeknek, tehát a csapat tagjai számára nyitott „állófogadáson” a Cateringet biztosító édesapa: Szabó Tibor és az édesanya, Szabóné Barbocz Irisz, illetve egy gyönyörű szőke hölgy vett részt. Az utóbbi ragyogó személy inkognitóját egyenlőre diszkréten kezeljük.

Az imponáló mennyiségű (és kiváló minőségű) ellátmány beszállítása, valamint a svédasztalos elrendezése után, az összegyűltek közül a legizgatottabbnak tűnőktől, a szülőktől az ünneplés előtt kértünk egy rövid interjút.

Reméljük óriási öröme a családnak, hogy ez a „kisfú” mától „nagyfiú” lett!

(kiabáltam be az öltöző ajtaján) Az idősebb Szabó Tibortól válaszul ezt is hallottuk.

-Csak korosabb, mert nagyobb még nem lett. Egy kicsit mi is vártuk ezt az ünnepnapot, ami sajnos azzal is jár, hogy földrajzilag tovább távolodik tőlünk és Debrecentől.

Nekem nem jött össze a sportkarrier, de mint általában a magyar szurkolókból: belőlem is rettenetesen komoly szakember lett! (de ezt már kellő öniróniával és harsány nevetéssel adta a tudtunkra) Persze az első időkben, ahogy más szülők is gyakran megteszik, mi is ordítottunk a lelátóról, de mára már belátjuk, hogy ez teljesen felesleges. Ettől a kritikus helyzetekben azért még nekünk is fölmegy a pulzusunk és összeszorul a mi gyomrunk is.

Kihangsúlyozzuk, hogy szerintünk nagyon jó helyen van ennél a csapatnál és örülünk, hogy sikerült jól beilleszkednie. A legjobb Mester keze alatt és nagyszerű, példaképnek számító társak mellett, szinte egy másik családja is lett itt a Dunaferrnél! Mindenkinek köszönjük!

Az anyukák szerepe, pláne a fiaikkal kapcsolatosan, különleges szokott lenni, kezdtük a jókedvű beszélgetést az ünnepelt édesanyjával.

-Az elején én is nagyon féltettem, de mára már úgy látom, hogy megállja a helyét. Legutóbb tegnap, azért „kisfiamnak” neveztem. Úgy érzem, hogy nekünk az marad egész életünkre. Azt hiszem, hogy én vagyok a családban a keményebb, és talán ezért, kettőnk közül inkább rám hallgat. Az iskoláiba még beleszóltunk, de a sportolói pályafutását már ráhagytuk, kedve szerint csinálhatta.

Hogy eljöttünk a szülinapjára? Ez az előbbiekkel, és azzal is kapcsolatos, hogy amióta idekerült, nagyon ritkán találkozunk vele. Ma vele szerettünk volna lenni, mert ez egy jeles nap az életünkben.

A „svédasztalról” azt mondanám el, hogy azt a fiam válogatta össze és mi készítettük, remélem jól ismeri a csapattársai ízlését! A futsalos tortát nem kérte, azt meglepetésnek szántuk.

PS: Nem mellékesen jegyezzük meg, hogy az eseménnyel kapcsolatosan, hogy az éppen lábadozó Hosszú Ádi, borzasztóan kemény felelőséget vett magára! A Csapat beérkezése előtt alaposan és szakértő módjára végigkóstolta a teljes kínálatot, majd mivel az megegyezett a kifinomult ízlésével, zöld utat adott a finom étkek elfogyasztásához!

Végig kíséri az utunkat a labdarúgás.

Pál Lászlót, aki legalább nyolcvan kilométerre lakik a városunktól, már igazi újvárosi lelkes szurkolóként süvegelem a mérkőzéseinken. A jó kiállású, kiváló humorú sportember elő ránézésre olyan benyomást kelt, mintha Pál Patrikot látnám egy-két szezon múlva. Csodák nincsenek, ő az édesapja!

Te is labdarúgó voltál?

-Én is rúgtam a labdát, de az más karrier volt, mint most szerencsére a fiamé. NB III-as szinten, nagypályán játszottam Törökbálinton és Budaörsön. Az utóbbinak tizenöt éven keresztül az elnöke is voltam. Az adottságaim alapján (soha sem voltam egy vékonydongájú legény) csatárként és centerként vettek számításba. Később a maszek pékségemből véve a nevét, lett nekem egy „Pál pék” nevű futsal csapatom. Tehát végig kísérte az utamat a labdarúgás.

Apja fia. „Muszáj” volt neki ezt a sportágat választania?

-Szó sem volt róla! Ez magától jött. Úgy emlékszem, hogy a Patrik első éves óvodás korában találta meg magának a labdát. Attól kezdve megszakítás nélkül kitartott mellette. Az összes szakágakban szerencsét próbált.

Otthon a kertes házunk udvarán már a füvet is úgy kellett gondozni, hogy pályaként használhassa, és persze kaput is kellett neki csinálni. Inkább autóversenyzőt neveltem volna belőle, mert azt is csináltam, rallyztam, de hál’ Istenek jobban érdekelte a futball. Kihangsúlyozom, hogy világ életében nagyon szorgalmas gyerek volt. Számára mindig a futball volt az első.

Nagy örömünkre rendszeresen itt vagy a meccseinken!

-Ez természetes. Egyrészt a csapat, másrészt, mint apa jövök a fiam miatt. Folyamatosan követem a pályafutását. Átbeszéljük a történteket, akár jól ment a játék, akár nem. Az elején még tanácsokkal láttam el, ma már nincs tőlem arra szüksége. Most már inkább ő mond nekem új futsalos gondolatokat. Szerencsére a mai napig nagyon jó a viszonyunk egymással. Azt is mondhatnám, hogy barátok vagyunk.

Hogy viseled, hogy Dunaújvárosba került?

-Nagyon sokat számított, hogy eljött az Aramisból. Itt most már egyre jobb formába lendül. Nem véletlenül, mert úgy látom, hogy a Dunaferrnél, Fehér Zsolt irányításával nagyon komoly szakmai munka folyik. Van hová fejlődnie, és úgy látom, hogy jó úton jár. Örülök, hogy meghívták a válogatottba. Remélem így folytatja és akkor szép eredményeket fog még elérni a futsal pályákon!